1. rész - Elképzelhetetlen értesítés

   Csütörtök: egy olyan nap, amikor mindenki azért imádkozik, hogy már péntek legyen.

   Az utolsó előtti órámon ültem, azon gondolkozva, hogy vajon mit fogok ma egész délután csinálni egyedül. Talán tévézem és a régi szappanoperák között kapcsolgatok, hátha nekem is megtetszik valamelyik. Talán bekucorgok az ágyamba és szemeimet pár órára megkímélem folytonos munkájuktól. Vagy talán keresek valami régi, poros könyvet, amit előszeretettel olvasgatok pár oldal erejéig.
Gondolataimból és a megannyi terveim előkészítéséből a csengő hangos és berregő hangja zökkentett ki, kis szívrohamot okozva. Tolltartómba gondosan elpakoltam, táskámba lassan belepakoltam, majd az ajtón túlra vettem az irányt.

Nos, az iskoláról annyit kell tudni, hogy valami irdatlan nagy. Három részre lehet osztani: a jobb testre, a bal testre és a középtestre. A testeken belül három nagy szint van, plusz a középtest aljában még két szint, ahol külön termek, szobák és részlegek vannak, bár ezeket nem használják sokan, inkább tárolónak van. Mindenesetre ez az iskola felépítése. Ehhez tartozik egy kisebb udvar, ahol szinte nem szoktak lenni, inkább az izomagyak, akik előszeretettel alázzák meg egymást kosárlabdában.
Visszatérve a történethez, az a pillanat, mikor tettem egy lépést az ajtón túlra, örökre megmarad az emlékezetemben. Hogy miért? Sajnos az ajtó miatt pont nem láttam, hogy egy száguldó valaki, aki túllépte a megengedett két kilométer per órás sebességet, száguld felém, így kis híján eltiport. Szerencsémre időben leugrott gördeszkájáról, ami egy nagyobbat ugorva lassan a bokámnak jött.
Ez hülye, gondoltam magamban. Ez volt az első gondolatom róla.
- Bocsi, ne haragudj, sietek! - mondta hadarva, miközben visszafutott a lábamnál heverő járgányért, majd futva tette meg a hátralevő útját.
Még egy darabig néztem utána, majd a sokkból visszatérve óvatosan és elővigyázatosan meneteltem tovább az udvarra.

Kint eszegettem aznapi ebédemet, miközben a többieket nézegettem. Néhányan a fák tövében üldögéltek, kisebb csoportokat alkotva, néhányan könyvekkel ültek a padokon, ezzel egyedülinek és elfoglaltnak mutatva magukat, néhányan pedig az aszfalton futottak, csoszogtak, ugráltak, miközben azt a régi, szakadt kosárlabdát dobálták, pattogtatták és passzolták, rosszabbik esetben vágták egymáshoz.
Egy újabb harapással kicsinyítettem szendvicsemet, mikor két lány hirtelen beült két oldalamra. Először megállt szám aprítása, majd szemem hol az egyik, hol a másik oldalamra cikázott.
- Üdv, te biztos Nel lehetsz. - nyújtotta kezét a bal oldalamon ülő lány, mire megráztam azt, közben lenyelve a számban lévő falatot. - Én Cristina vagyok, ő a jobbodon Mary.
- Szia! - mosolygott kedvesen a jobbomon Mary, amire zavaromban csak elmosolyodtam.
- Tudod, azért jöttünk ide hozzád, mert az a feladatunk, hogy embereket hívjunk meg az október huszonnegyedikei házibulira, amit Matthew Bedrock, a kosárcsapat sztárja rendez, immáron három esztendeje. - hadarta el Cristina a meglepetés szerű hírt, amire elcsomagoltam ételemet.
Hogy mi?
- Tudod, nem mindenkit hívna meg, így érezd magad megtisztelve, pajti! - veregette meg hátamat - A buli, mint mondtam, huszonnegyedikén lesz, este tízkor. Hozd magadat, valami csini ruciban, ennyi az egész. Ja, majdnem elfelejtettem! Az új gyerek is ott lesz.
- Köszönöm a meghívást, még meggondolom... - néztem a két lányra, akik mosolyogva tovább baktattak egy másik padhoz.
Cuccomat felkapva próbáltam összerakni a hallottakat. Egy buli, csomó izomaggyal és tinipicsával, amire ENGEM is meghívtak... Na, ez most valami vicc vagy valami volt a kajámba. Mindenesetre érdekes és hívogató, viszont az ágyamat se hagyhatom egyedül az estére.
A csengőt meghallva visszaindultam utolsó órámra, azon mosolyogva, hogy még mennyi meglepetést tartogathat a hétvége.

Még pár utcányira voltam a házunktól, azon gondolkozva, hogy valóban jó, mikor végre kiszabadulsz a sok gyerek, illetve gyökér közül, viszont jön a nap hátralevő részére a kérdés: Mi lesz most?
Felfordultam a felhajtóra, a hideg kaput egy könnyed és hanyag mozdulattal belöktem - ami tudva dolgát, vissza is csukódott -, majd kulcsomat előhorgászva és lyukérzékemet megcsillogtatva se perc alatt kinyitottam házunk ajtaját.
Amint lerúgtam magamról cipőmet, már mentem is szobámba, ahol levágtam táskámat az ágy végébe, majd ruházatomat cseréltem át. Minél lazább, annál jobb. Miután átöltöztem, kinyitottam szobám kicsi ablakát, majd asztalomhoz ültem, amin ott pihent a régi, mégis tökéletes formában lévő laptopom. Több éve megvan nekem, és a szolgálatait még mindig kifogásolhatatlanul végzi. Nehezen nyíló tetejét felnyitottam, majd fekete, poros és kerek bekapcsológombját megnyomtam, amire lassan, de fekete képernyője is megvillant. Lassan, de biztosan felállt a rendszer, majd nem kímélve neki is álltam a közösségi oldalak, számomra haszontalan, nézegetésének.

Talán két óra is eltelhetett, mire a gépezést abbahagytam. És ennek több, mint a fele a házi dolgozattal ment el, amit mára kellett volna megcsinálni. Lustaság félegészség.
Lecsoszogtam a konyhába, ahol elkészítettem vacsorámat. Időközben kaptam egy üzenetet, miszerint apa ma nem ér haza, csak holnap. Nem válaszolva az üzenetre folytattam vacsorám elkészítését.

   A délután sokkal unalmasabban és lassabban telt, mint azt gondoltam volna. Persze, ez tőlem is függött, hisz a gépezés, evés és tanuláson kívül mást nem csináltam. Mégis fáradtan bújtam ágyamban, majd elalvás előtt gondolataim a buli felé vándoroltak.
Apám, mi lesz ebből...

Prológus

   Szia. Igen, neked köszöntem. Igen, neked, aki ezeket a sorokat olvasod.

   Nos, hol is kezdjem történetemet? Igen, talán nem ártana a legelején... de vajon hol is kezdődik a legeleje?
Talán ott, mikor abban a házibuliban rám nézett, én pedig zavartan ittam a kissé erős puncsomat? Vagy talán ott, mikor az iskolában kis híján elütött éj fekete gördeszkájával, aminek kék kerekei épp jókor, épp időben és épp pár centire álltak meg tőlem? Vagy talán akkor, amikor rám írt, valami béna kifogással? Vagy talán akkor, mikor az utcán egymással összetalálkoztunk, és pont akkor fordultam hátra, hogy utána nézzek, amikor ő? Őszintén? Nem tudom. De azt igen, hogy ez a találkozás, a történetem eleje, egy új kaput nyitott az életemben - egy olyat, amibe személy szerint nem hittem, volna, hogy be fogok lépni, de a sors mocskos és makacs keze ezt a hitet nem engedhette meg nekem.

De tudjátok mit? Ő miatta egyáltalán nem bánom. Igen, ő, aki ennek a történetnek a másik szereplője, akiről valójában szó van. Tudod... ő olyan más, mint a többi. Ő olyan bohókás, ő olyan vicces, ő olyan aranyos, ő olyan egyedi, ő olyan elragadó, ő olyan szexy, ő olyan szerethetni és szeretgethetni való. Figyelmes, segítőkész, ügyes és valami... valami annyira megfogott benne. Mégis néha kiakaszt, hirtelen tetteivel összezavar.  Nála ezek annyira másak, mint a többieknél. És... azt hiszem reménytelenül beleszerettem. Úgy... mindenbe, ami ő.

   Nos, tehát, kedves olvasó, ez a történet róla és rólam szól, kettőnkről, rólunk. És remélem velem tartasz, hogy elmesélhessem neked.